MedIQ

Előadásaim és online tevékenységeim során rengeteg kérdést kapok arról, hogy mire számíthatunk majd a beláthatatlan jövőben. Mindenki tudni akarja, hogy milyen lesz az egészségügy a következő évtizedekben, de a hasraütés-szerű találgatás nem segít a jobb rendszer megtervezésében. Egy utópisztikus jövőkép viszont inspiráló lehet.

Egy hűvös októberi délután, 2050-ben...

...gyönyörű és rendkívül kíváncsi unokám, Nina, megunva a kertünkbe hulló falevelek látványát, hozzám fordult, és faggatni kezdett.

1_15.jpg

Rámutatott az egyik Cube Sensorra a nappaliban – ezek pici, felettébb letisztult formatervezésű kockák, amelyek a levegő minőségét, hőmérsékletét és páratartalmát, illetve a fényerőt, a zajszintet és a légnyomást mérik, és szükség szerint az otthon tartózkodók személyes adatai alapján megfelelő szintre állítják mindet. Nina megkérdezte, éltem-e valaha olyan házban, ahol nem voltak ilyen kockák. Amikor igent mondtam, hatalmas, csodálkozó szemekkel kérte, hogy meséljek arról, milyen volt az élet fiatalkoromban. Szereti, ha a múltról mesélek. Elmondtam neki, milyen pokoli hőség volt a harmadik emeleti lakásunkban a nyári éjszakákon, amikor még nem volt rendesen működő légkondicionálásunk. Arról is meséltem, hogy mennyi nehézséget okozott, amikor nem lehetett a tökéletes fényviszonyokat beállítani az adott feladat elvégzéséhez.

Bár Nina elégedett volt a válaszaimmal, látszott rajta, hogy valami még fúrja az oldalát. Megkérdeztem, mi jár a fejében. Mint kiderült, hallott egy számára ismeretlen szót az egyik osztálytársától, és a barátnője, Lyanna azt mondta neki, hogy ez abból az időből származik, amikor az emberek még nem használtak otthonaikban SmartCube technológiát. Meg akarta tőlem kérdezni, mit jelent a szó. Amikor pedig a titokzatos szó után érdeklődtem, azt felelte: kórház.

Hangosan felnevettem. Kórház. Van egy unokám, aki nem tudja, mi az a kórház. Hát nem ő az univerzum legédesebb (és legszerencsésebb) kislánya?

Nem csodálatos, hogy nem tudja, mi az a kórház?

Megkértem a tüneményes kishölgyet, hogy jöjjön közelebb a ráncos arcú, öreg nagyapjához, és hallgassa meg a történetét a kórházakról, az orvosokról, a nővérekről és a pirulákról. Arról, hogy az egészségügy milyen volt a 2010-es években, az orvoslás barbár, kifinomult technológia előtti korában.

Több, mint negyven évvel ezelőtt a betegeknek hatalmas és rideg épületekbe kellett bevonulniuk, amelyeket kórházaknak neveztünk. Itt kaphattak ellátást, itt végeztek méréseket, itt rögzítették egészségügyi adataikat. Itt nézték meg például, hogyan működik a szívük és az agyuk. Tehát amikor az emberek megbetegedtek, el kellett menniük ezekbe a kimondottan erre való épületekbe – nem lehetett őket otthon vagy máshol meggyógyítani. Amikor pedig az orvosnál voltak, nem mehettek csak úgy be a rendelőbe, hogy megvizsgálják őket. Néha órákon át várniuk kellett a sorukra, amíg az előttük lévőket kezelték.

2_8.jpg

Nina, emlékszel, hogy amikor fájt a füled, anyukád felhívta a doktor nénit, aki megjelent a képernyőn? Anyukád elmondta neki, hogy volt-e lázad, és azt is, hogy mit mutatott a szerkezet, amelyet a füledbe tett. Mindez a szobádban történt, és még Gregor barátocskád, a kis szalamandra is ott lehetett veled. Bár így lett volna, amikor én voltam fiatal.

Anyukád elmondta, hogy amikor egy képernyő segítségével beszélsz az orvossal, azt telemedicinának hívják, igaz? Régen ez csak a sok újdonság egyike volt, és nem nagyon hittek benne az emberek. A betegeknek messzire kellett menniük otthonról, csak hogy ellátást kapjanak. És mivel nem lehetett annyi orvost elérni, mint most, az is előfordult, hogy nagyon sokat kellett utazni, hogy meg tudjanak vizsgálni. Néha mentőautót kellett hívni, amelyet hús-vér emberek vezettek – nem voltak még önvezető autók és drónok, amelyek kiszállították volna a szükséges eszközöket.

Tudod Nina, manapság a számítógépek egy szempillantás alatt megosztják egymással az egészségügyi adataidat. A 2010-es években azonban bizonyos eszközök nem tudtak kommunikálni a többivel, és előfordult, hogy a kezelőorvos semmit nem tudott a betegről. Újra fel kellett vennie az összes adatot, amelyet más orvosok és nővérek már szintén elkértek. Ez újra és újra és újra előfordult.

Le is kellett írniuk az összes információt, és mivel billentyűzetet használtak a rögzítéshez, nem is tudtak közben a páciensre nézni, illetve hozzá szólni. Sőt – ezt lehet, hogy nem is fogod elhinni nekem –, sok adat csak papíron volt meg! Bizony, kézzel írtak papírra, mint ahogy te a lila ceruzáddal rajzoltad azt a pillangót, és ezeket a papírokat el sem tették, hogy elemezzék azt, ami rajtuk volt.

Nézd csak meg nagyapád digitális kartetoválását.

3_9.jpg

El tudod képzelni, hogy ehelyett a pici, csillogó fém lapocska helyett az orvosok roppant drága, gigantikus műszereket használtak? Némelyik akkora volt, mint ez a nappali! A szíved elektromos jelenségeit (EKG-val) vagy a vérnyomásodat csak fáradságos munkával tudták megmérni – még az orvosok is. Az orvosi eszközök hatalmasak és félelmetesek voltak, akárcsak a száz évvel ezelőtti számítógépek. A betegeknek a gépekhez kellett utazniuk, hogy a bonyolult vizsgálatokat el lehessen végezni. Ilyen volt például a CT-vizsgálat, amely abból állt, hogy a test más módszerrel nem látható részeiről sok-sok fényképet készítettek, vagy az MRI, amely mágneses tér segítségével vizsgálta a testet. A sugárzás is nagy gondot jelentett – a baj az volt, hogy a vizsgálat alatt láthatatlan, de káros energiahullámok érték a beteg testét.

Tudod Nina, van a kis táblagéped, és ha kérdezel tőle valamit, akkor előbb-utóbb megmondja a választ. Meséltem már neked a mesterséges intelligenciáról, amellyel az eszközök nagyon sokat tanulnak rólad – nagyjából úgy, ahogy te az iskola első osztályában megismered a betűket. Az MI segítségével minden kérdésedre választ kapsz. Mindez csak pár másodpercbe telik, igaz? Képzeld csak el, hogy régen az orvosoknak hatalmas adatbázisokban (például a Pubmed elektronikus könyvtárban) kellett keresgélniük a tanulmányokban megbúvó információkért. Saját maguknak kellett átnézniük mindent, nem volt mesterséges intelligencia, amely segíteni tudott volna nekik. Napok, hetek teltek el lényegtelen információk átfésülésével, mire végre megtalálták a választ a kérdésükre.

És arra emlékszel, amikor anyukád és én elmentünk veled a gyógyszertárba, és megnéztük, ahogy a 3D-nyomtató kinyomtatta a gyógyszert, amelyet felírt neked a doktor néni? Most figyelj. A 2010-es években a gyógyszert gyógyszergyárak gyártották, akik ugyanazokat a szereket készítették évtizedeken át, és ugyanazokat az adagolásokat biztosították milliónyi embernek. Mindenki ugyanazokat a gyógyszereket szedte – nem volt személyre szabott gyógyászat. Ez azt jelentette, hogy abban az időben Gregor és te ugyanazt kaptátok volna, még akkor is, ha te allergiás lettél volna valamire, Gregor pedig nem. Csak egyetlen példa volt arra, hogy jóváhagytak egy 3D-nyomtatással készült gyógyszert.

Talán már meséltem neked a testünk legapróbb alkotóeleméről, a DNS-ről. Azt is mondtam, hogy az úgynevezett genomszekvenálással mennyi mindent meg lehet tudni a szervezeted rejtett gyengeségeiről, és aztán ezt a „titkos információt” kihasználva meg lehet téged gyógyítani, ugye, Nina? A 2010-es években viszont esélyünk sem volt ennyi mindent megtudni az emberekről. Ezért nagyapád kaphatott volna olyan gyógyszeradagot, amely komoly mellékhatásokkal járt volna, ha érzékeny lett volna az adott kezelésre.

Nina? Figyelsz még? Vajon miért alszik el mindig, amikor a múltról mesélek? Szerintem sokkal hasznosabbak ezek a történetek, mint a tündérmesék.

Talán a végén még orvos lesz belőle?

Alvó arcán elmélázva figyeltem, ahogy egyenletesen lélegzik, és arra jutottam, hogy talán jobb is így. Vannak dolgok a 2010-es évekkel kapcsolatban, amelyeket inkább nem osztanék meg ezzel az édes gyermekkel.

De ahogy ezen tűnődtem, emlékek tömkelege rohamozta meg az elmém. Emlékszem arra, hogy az egészségügyi újítások és az újfajta kezelések elismertetése és jóváhagyatása annyira időigényes volt, hogy emberek szó szerint belehaltak a várakozásba. Akkoriban a klinikai vizsgálatok idegtépően sokáig tartottak és elképesztően sokba kerültek. A gyógyszereket ráadásul betegeken tesztelték – nem algoritmusokon és élettani modelleken, hanem igazi, hús-vér embereken.

Sőt, amellett, hogy a betegeknek kórtermekben kellett feküdniük, még a kórházi fertőzések is rettentően gyakoriak voltak. És mivel semmiféle algoritmus nem követte a kezelést, rendszeresen előfordultak emberi mulasztások. A 2010-es években az orvosi műhiba volt a harmadik leggyakoribb halálozási ok.

A kórházakat nem szuperszámítógépek, hanem igazgatók irányították. Minden döntés szubjektív volt, nem pedig hatalmas adatmennyiségre épülő konklúzió. Az orvosok pedig elszámolhatatlan minőségben dolgoztak – igazán senki sem tudta, hogy sikerrel jártak-e, vagy sem.

Emlékszem, hogy a járványtani kutatások elképesztően lassúak voltak, és nagyon sokáig tartott, mire egy új fertőzéssel fel lehetett venni a harcot, vagy járványok esetén vakcina került kifejlesztésre. A rák traumatikus, életeket félbetörő tragédia volt, és nem egy krónikus betegség, mint napjainkban. Sokáig sem kezelés, sem gyógyír nem volt rá.

A betegbiztosítók gyakorlatilag számszerűsített adatok nélkül működtek. Csak az ügyfél korát és nemét tudták, ezek alapján kellett üzleti döntéseket hozniuk. És ami talán a legfontosabb: a betegek nem voltak egyenjogú partnerek a saját gyógyulásukban. Orvosaik a megkérdezésük és beleszólásuk nélkül írtak fel nekik gyógyszert.

Így képzelem azt...

...ahogyan a jövőbeli énem az unokámmal beszélget a 2010-es évek „barbár” egészségügyéről. Oké, néha inkább ahelyett, hogy elaludna, inkább fagyizunk egy jót.

A lényeg, hogy optimista vagyok azzal kapcsolatban, hogy mit mesélek majd a gyerekeimnek és unokáimnak a korai XXI. századi orvoslásról, és azt hiszem, jól szórakoznak majd, mert annyira elképzelhetetlen lesz számukra a mai valóság. Napjainkban a betegek még mindig nem egyenrangú partnereik orvosaiknak, az újító kezelések elérhetetlenül drágák a világ nagy részén, a megelőzés pedig a három legfontosabb szempont között sincs a gyógyításban. Az átlagember nem használ olcsó, elérhető mérőeszközöket saját egészségének felméréséhez. Az orvosok még mindig kénytelenek tucatnyi publikációt végigolvasni, hogy naprakészek maradjanak – pedig milliónyi áll rendelkezésükre.

Orvosi jövőkutatóként úgy látom, hogy még mindig az egészségügy barbár korszakát éljük, és rengeteg dolgunk van hátra. Ideje megismernünk az egetrengető új technológiákat, tudatosságra kell nevelnünk a betegeket, digitalizálni kell az egészségügyet vagy végre a megelőzésre kell koncentrálnunk a kezelés helyett azért, hogy a fent leírtak legalább egy része valósággá válhasson, és tényleg így beszélgethessek az unokámmal évtizedek múlva.

A bejegyzés trackback címe:

http://mediq.blog.hu/api/trackback/id/tr6511822431

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.